Vigyázó szemünk már jó néhány éve érdemes a Távol-Keletre, azon belül is Dél-Koreára vetnünk. A kis országban a hazai filmek évek óta megtöltik a mozikat, Hollywood csupán mellékszerepre kárhoztatott, a gazdag táptalajból pedig a legkülönbözőbb alkotások sarjadnak ki. A közönségsikerek mellett hódító útjukra indultak a fesztiváldíjakra ácsingózó alkotások is, a 2004-es cannes-i filmfesztiválon pedig, első alkalommal dél-koreai film nyerte el a zsűri nagydíját: az Oldboy.
Az elismerés nem volt teljesen előzmények nélküli, Dél-Koreát már évek óta képviselik Kim Ki-duk filmjei (a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavaszt itthon is sikerrel vetítették) az A-kategóriás fesztiválokon; Cannes-ban pedig 2004-ben nem más elnökölt, mint a keleti és az erőszakos filmek nagy csodálója, Quentin Tarantino. Az Oldboy pedig keleti és erőszakos film, de ami ennél sokkal fontosabb: művészi igénnyel készült alkotás, formanyelvi bravúrokkal operáló, önreflektív mestermű, egyenesen a harmadik évezredből. Az Oldboy az a fajta mozi, amit újra és újra meg lehet nézni; egy alkotáson belül számtalan kisebbet kapunk, különböző stílusú jelenetek váltják egymást, gyomorforgató kínzások és (ön)csonkítások nagyközelijeit szakítja meg a glamouros visszaemlékezések melodrámája, lenyűgöző akciójelenetet dúsít az abszurdba hajló fekete humor.
Az Oldboy tökéletes bosszú-film, főhősünket, Oh Dae-sut részegen elrabolják, életének legszebbnek szánt tizenöt évét egy szobába zárva tölti, úgy, hogy fogalma sincs arról, ki börtönözte be, miért és mennyi időre. Egyetlen társa, külvilággal való kapcsolata a tévé, a képernyőn keresztül él át a szocialista blokk bukásától szeptember 11-ig mindent (csakúgy, mint legtöbbünk), a képernyővel eltöltött másfél évtized egy szörnyeteggé változtatja, akit csak a bosszú érdekel. Csakúgy, mint fogva tartóját. Dae-sunak fogalma sincs, miért zárták be, de azt viszonylag gyorsan belátja, hogy valami borzasztó dolgot kellett elkövetnie. Hirtelen szabadulásakor nem is tud mit kezdeni új életével; előbb le kell zárnia a régit, az új lehetőség helyett a halál az, ami meghatározza gondolkodását. Az Oldboy szereplőit a pusztítás, a halál érdekli, amihez csodálatosan passzolnak a nagyváros díszletei, akár a szűk szobabörtönre, akár a modern penthouse-ra gondolunk a metropolis felett. Csupán keveseknek adatik meg, hogy a film végén kijussanak a hólepte csendbe, és egy kis nyugalmat találjanak.
Park Chan-wook zseniálisan használja teljes rendezői eszköztárát, hogy megmutassa nekünk, sőt, átélesse velünk Dae-su történetét. Látunk nagyon-sokszoros túlerővel szembeni küzdelmet szűk folyosón, kalapáccsal, egyetlen, többperces snittben bemutatva; néhány másodperces, sokvágásos, törött fogkefenyéllel végrehajtott akciót; élve elfogyasztott polipot; megelevenedő internetes honlapból kezdődő jelenetet – és számtalan végsőkig hiteles alakítást, amelyek visszakézből rácáfolnak arra a tételre, hogy a képregényből (jelen esetben egy mangából) készült filmek karakterei mind kétdimenziósak és kiszámíthatóak.
A film tökéletesen tükrözi a mai társadalmi viszonyokat gondolkodását, értelmét és jövőképét, mikor saját magát erőszakolja meg az emberiség miközben nevetve részt veszünk eme sötét jövőkép elérésében, azonban mindig ott a remény, hogy felismerjük azt a boldogságot esetleg állapotot, ami ki vagy beteljesíti a vágyakat.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése