Kim Ki-duk 1960-ban született egy dél-koreai kis faluban, szülei szegény parasztok. Apja harcolt a koreai háborúban, ahol súlyosan megsebesült. Kim nem kedvelte túlzottan az iskolákat, nem szerzett semmilyen képesítést és 17 éves korától különböző gyárakban dolgozott, majd belépett a hadseregbe, ahol öt évet húzott le. Ezt követően úgy határozott, papnak áll (protestáns vallású), azonban végül sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy Franciaországba utazzon, ahol saját festményeinek eladásából tartotta el magát 1990 és 1992 között. Dél-Koreába való visszatérése után kezdett egy forgatókönyvön dolgozni, s az 1993 és 1995 között írott (a hírek szerint fogalmazási és helyesírási hibáktól hemzsegő) művel elnyert egy díjat, s szinte egyik napról a másikra rendező lett.Egy interjúban azt nyilatkozta, franciaországi tartózkodása előtt Koreában nemigen nézett filmeket, és Franciaországban is összesen csak hármat, azonban e három film kulcsfontosságú lett számára. Leos Carax: A Pont-Neuf szerelmesei, Jean Jacques Annaud: A szerető, Jonathan Demme: A bárányok hallgatnak – e filmek szinte tételesen jelenítik meg Kim munkásságának alapelemeit: a társadalom peremén élők szerelmének vad romantikáját (Carax filmje konkrétan és visszatérően idéztetik meg Kim Ki-duk filmjeiben), a szerelem és érzéki vágy konvenciókat nem tűrő hatalmát, és a végzetes és rafinált erőszakot.
„A filmkészítés az egyetlen lehetőség számomra, hogy megértsem a körülöttem lévő világot, amelyet másként sosem érthetnék meg” – nyilatkozta egyhelyütt a rendező, s ezért nem is meglepő, hogy a saját életéhez, élményeihez kapcsolódó motívumok szövik át filmjeit. Munkái kezdettől fogva független produkciós cégek által gyártott, kis költségvetésű, személyes produkciók. Gyorsan, olcsón, ösztönösen készít filmet – misem bizonyítja ezt jobban, minthogy az 1996-ban elkészült bemutatkozó darabja óta (Krokodil) már a tizenötödik filmnél tart.
Filmjei általában kamaradrámák a társadalom peremére szorult véglényekről, kiknek történeteiben a B-szériás erőszakfilmek jegyei keverednek – igen meglepő konstrukciókat eredményezve – az európai szerzői film legintellektuálisabb stílusjegyeivel, például a szürrealitásba hajló önreflexióval. Filmjeinek visszatérő motívuma, és általában is stílusának legmeghatározóbb jegye az állandó, váratlan váltás, mely egyik extremitásból a másikba űzi a filmet. A brutalitásnak és a melankolikus szépségnek Kimre jellemző organikus összetartozását ismerhetjük jól a japán filmből is, elég ha csak Takeshi Kitano munkáira utalunk, ahol a kegyetlen agresszió és a már-már giccsbe hajló szentimentalizmus sajátos harmóniában működnek együtt.
Forrás: Vincze Teréz - A Vizek Démonai
Válogatás a filmjeiből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése