25. Daoizmus 8. - Chang San-feng 3.

A T'ai Chi Ch'uan felöleli az erőfeszítés teljességét. A meditáció, az első lépés, a belső kultiváció puha és nyugodt erőfeszítése. A T'ai Chi Ch'uan mozgásai a kultiváció aktív, külső részei. A végső cél elérése érdekében kombinálni kell a külsőt és a belsőt, az aktivitást és a passzivitást, a keménységet és puhaságot.

A T'ai Chi Ch'uan-ról gyakran úgy írnak, hogy a "költészet a mozgásban". Olyan változatos mozgásokat tartalmaz, amelyek harmonikus móüdon a test minden részét megmozgatják. Minden formának költői neve van: "a kéz felhőhöz való lengetése", "tigrist viszünk a hegyre", "a szépésges hölgy dolgozik szövőszéken", "az arany kakas egy lábon áll" és a "vadló sörényének elválasztása".

A lágy, balett-szerű elegancia a T'ai Chi Ch'uan-ban alig árulja el azt a tényt, hogy a kedves, lassú külső formák mögött a világ egyik leggyorsabb, leghatékonyabb küzdő művészete ill. rendszere húzódik meg. Az eredeti T'ai Chi Ch'uan 108 alapmozgásból áll, amelyeket folyamatosan kell végrehajtani, esztétikai határozottsággal és világossággal, egyensúlyérzékkel és éberséggel. Minden mozgásnak olyan funkcionális jelentése van, amely messze túlmutat a gyakorlatok által létrehozott alapvető nyugalmon.

A test olyan könnyű és mozgékony lesz, hogy a klasszikus T'ai Chi Ch'uan gyakorlása során Ching szerint a test ébersége oly mértékben fokozódik, hogy egy tollpihét úgy érzékel az ember, mint egy, a mellkasára helyezett téglát. "A test olyan puhává és érzékennyé válik, hogy egy légy sem szállhat le rá anélkül, hogy azonnali reakciót ne váltana ki".

Feltételezik, hogy maga Chang San-feng mondotta: a T'ai Chi Ch'uan igazi önvédelmi ereje a lábakban gyökerezik. A lábban fejlődik ki, a csípőtől kapja az irányítást és az ujjakon keresztül funkcionál. Ha elkerülhetetlen küzdelemmel kell szembenézni, a T'ai Chi Ch'uan gyakorlója testben és lélekben teljesen laza marad. Itt van a T'ai Chi Ch'uan egyedülálló értéke. Sok küzdő rendszer kemény izommozgásoktól függ, amelyek feszültséget és feszességet hoznak létre, tehátkorlátozzák a mozgást és a sebességet. A támadónak hatalmas erő állhat rendelkezésére, de a T'ai Chi Ch'uan mester soha nem fogja átvenni ezt az erőt. Ellenfelét olyan helyzetbe manőverezi, amelyben a nyers erő tehetetlenné válik, vagy a támadó ellen fordul. Ezt a manőverezést mindig körmozgások kísérik, amelyek összhangban vannak a Ch'i áramlásával, míg ezzel szemben a lineáris, egyenes vonalú mozgások inkább megfojtják vagy megtörik a Ch'i áramlását. "Mindig kerekítsük la a sarkokatm ne legyenek éles szögletek" szokta mondani Daniel Lee, T'ai Chi mester. "A T'ai Chi úgy áramlik, mint az autópálya vagy az autósztráda, nem akadályozzák a test elfordulásai vagy visszahajlásai. A kar összehasonlítható a kerti locsolócső hajlatával. Ha ez a hajlat éles vagy összeszorul, akkor a vízáramlás abbamarad. Ugyenez a helyzet a karral. Ha szorosan meghajlítjuk, vagy megszorítjuk, akkor a Ch'i ármalása csak csörgedezéssé válik". Vegyük tekintetbe még azt a tényt is, hogy a T'ai Chi beavatottja ezt a körkörös mozgást higanyszerű mozgékonysággal tartja fenn; ellenfelének soha nem nyújt könnyű, álló célpontot. Keressük a Yin-t az ellenfél Yang-jában. Találjuk meg a gyengeséget az ő erősségében.

Az az elv, hogy a mozgásban mindig keressük a nyugalmat, azt is jelenti, hogy visszahúzódunk és az ellenfél támadása elől. Tudnunk kell, hogy mikor kell visszavonulnunk és mikor kell megállnunk, hogy elkerüljük az erők összeütközését. A bölcs beavatott tehát nem használ túlzó, különös vagy szélsőséges mozdulatokat. Mozgásait arra korlátozza, ami éppen szükséges a védekezésre és nem tesz többet. Nem kezd vakmerő hadonászásba. Ellenkezőleg, kivárja idejét, fenntartja blokkját és csak akkor lendül ellentámadásba, ha az ellenfél mintegy túlnyúlt önmagán és egyensúlyesztése került. Majd karjait használva, amelyek "kívülről puhák, mint a vatta, belül kemények, mint az acélrúd", megragadja a feléje lendülő támadót és ugyanabba az irányba lendíti, amelybe az illető már amúgy is mozgott. A megnövekedett impulzus általában azt eredményezi, hogy az ellenfél elveszíti egyensúlyát és elesik.

Ezt az elgondolást a mesterek gyakran úgy fejezték ki, hogy a test-lélek egységét egy magas bambuszpálmához hasonlították, amely soha nem törik el a heves viharban. A fához hasonló bambusz mindig sztoikusan enged a széllökéseknek. Természetesen elhajlik a szél irányába és azzal meghajlik. Abban a pillanatban azonban, amint a vihar elül, a bambusz azonnal visszalendül saját rendkívüli korbácshoz hasonló erejével. Éppúgy, mint a bambusz, az emberi testnek is célszerű engedni és meghajolni az erőszakos támadás előtt. Csak így kerülhető el, hogy a test megsérüljön vagy komoly sérülést szenvedjen. Minden ütés, bármilyen erős legyen is, mintegy tollpárnába csapódik be.

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/