30. Taoista történet

A Taoista történet egy regényes igaz történet: Kuan Szajhung, a taoista aszkéta fiatalkori önképzését, igen csak érdekes életét, múltját eleveníti fel. A cselekmény az 1920-as években kezdődik Kínában, Senhszi tartományban. A koraérett arisztokrata gyerek kilenc évesen kezdi meg taoista tanulmányait, a belső alkímia, gyógynövénytan, az életerőt adó meditációs eljárások, a test energiaközpontjainak felébresztése, a qigong (légzésgyakorlatok), a Luohanok titkai, a zene, a költészet és a Tao-te-Ching tanulmányozása terén. Ennyire mélyen és tisztán kívülállók számára még sosem tárták fel a réges-régi hagyományokat. A Taoista történet a tapasztalatokban gazdag élettörténet révén izgalmas szellemi fejlődés folyamatát tárja elénk.

A fiatal Kuan Szajhung kitart tanulmányai mellett, dacolva szülei ellenkezésével és a háború előtti társadalmi nehézségekkel, sőt a háborúval is. Kitartóan halad tovább: a Tao nem könnyű út Szajhung számára, a Taoista történet részletes, átfogó képet ad azokról a szellemi erőfeszítésekről és fizikai-értelmi megpróbáltatásokról, amelyet ez az út megkövetel. A történet révén bepillantást nyerünk a Huasan hegység-beli kolostor falai közé, amely úgy ismeretes, mint élő legenda és mítoszok helye, melynek lakói különösek és hatalmasak. Itt tanul Szajhung, a kolostori rend szigorú Nagymesterének irányítása alatt.

De a konfliktusok sem állnak távol tőle. Hirtelen elhatározással, ellenkezve a mesterével, elhagyja a kolostort, hogy két évig a Kínai-Japán háborúban harcoljon. Visszatér a tanulmányaihoz, a történetben talán legérdekesebb, lenyűgöző, valódi tapasztalataihoz. Három éven keresztül egy földalatti labirintusban él, hogy a taoizmus olyan belső titkait tanulmányozhassa, mint az asztrális utazás, látomások megfejtése, a megvilágosodás mélyebb értelmének felderítése, a reinkarnáció kötöttségeiből való felszabadulás és a halhatatlanság elérése. Közben Szajhung szellemekkel, démonokkal is találkozik és küzdenie kell saját gyengeségei ellen is. Tapasztalatai révén beérkezik egy új világba, amelyben tudássá válik az ismeret, és megtudja, hogy igazából mit is jelent taoistának lenni.

A vándorló taoista megosztja velünk tapasztalatait. Egy taoista mester árnyalt arcképén túl erős sodrású történetet kapunk az emberről is, aki változatos, kalandos élete során bejárja a világot a Tao bölcsességének tanulása és gyakorlása közben. Képet kapunk arról a pontról is, ahol az időtlenség és a belső én találkozik. Szajhung történetét későbbi tanítványa, Deng Ming Dao mondja el, ötvözve az érzékeny prózát a felidéző, érzékletes leírással. A könyv a mester és tanítvány együttműködésének eredménye.

A Taoista történet megkapó érzékletességgel ábrázolja a tehetséges és bölcs ember jellemét, akinek élettörténete nemcsak izgalmas és tanulságos, hanem általa egy más korral, tájakkal és valóságokkal is meg ismerkedhetünk.

A Taoista történet c. könyv szerzője Kuan Szajhung tanítványa, Teng Ming-Tao (Deng Ming Dao, pinyin) aki harcművészetet és taoizmust tanul mesterétől. Den Ming Dao képzőművész és író is: remek fametszeteket és vízfestményeket készít. Munkái kiállításra kerültek a Brooklyn Múzeumban és az Oakland Múzeumban. A San Franciscói Öböl mellett lakik.

"Nem kell visszavonulni a világból. A taoisták kerülik a felelőtlen elvonulást. Maga az a törekvés, hogy tiszta, egyszerű és elvszerűen rendezett életet éljünk, már taoizmus. Szifu személyes taoizmusa abban az időben alakult ki, amikor Kína egyik legzavarosabb időszakát élte. Megtanulta megőrizni hitét a háború, a változó világ és a társadalom sodrása ellenére. Ő a bizonyítéka annak, hogy az ember lehet spirituális a legnehezebb időkben is .

Gyakran példálózik saját tapasztalataival, miközben segíteni próbál bennünket a továbbhaladásban. Elmesélte, hogy milyen nehezen tanulta meg a hszingji első mozdulatait és a társai mennyit csúfolták, ami miatt abba is akarta hagyni a gyakorlást, mígnem tanára el nem térítette szándékától. Történeteket mesélt a mérkőzéseirõl, a győzelmeiről és vereségeiről. Mesélt mestere szigoráról és bölcsességéről. Sok érdekes történetet mondott olyan öreg mesterekről, akik képesek voltak más dimenziókba lépni, jósolni vagy éppen látványos győzelmet arattak ellenfeleiken. Természetesen érdeklődésünk lassanként kiszélesedett, és szerettünk volna a történetek tanító jellegén túlmenni és többet is megtudni Szifu magánéletéről.

De Szifu mindig elzárkózott saját múltjának feltárásától. Egy taoista mesternek sosem szabad megmondania születési időpontját, születési helyét és egyéb személyes adatait. Ennek ellenére, mivel meglehetősen sok történetet mesélt magáról és tapasztalatairól, és mivel apai engedékenységgel válaszolgatott unszoló kérdéseinkre, valamennyit mégis csak sikerült megtudnunk a múltjáról." /részlet a könyvből/

Forrás:

Wikipédia
Teng Ming-Tao - Taoista történet

26. Daoizmus 9. - TaiJiQuan

A T'ai Chi Ch'uan, amely a dinamikus nyugalom aktív része, jelenti a taoizmus legfontosabb hozzájárulását a Kung Fu-hoz. A taoizmus, amely az életnek egy átfogó filozófiája, a kínai kultúrális hagyomány lényeges része és a kínai szellemi attitűdök egyik eredeti forrása. A T'ai Chi Ch'uan úgy tekinthető, mint ennek a filozófiának a mozgásos megválaszolása. Ez lehet az egyik oka, hogy ez a művészet mind a mai napig fennmaradt és sokmillió kínai gyakorolja rendszeresen, mint testgyakorlatot és önvédelmi rendszert. A nyugatiak csak most kezdik érzékelni ennek az ősi művészetnek a kedvező hatásait, amely a mai vilkágban a legnépszerűbb fizikai-szellemi sportág lett.

A "kínai árnyékboxolás" gyakorlása - másik kifejezés, amely ugyancsak a T'ai Chi Ch'uan-ra vonatkozik - a nap bármely órájában, bárkinek jót tesz, bár kínai szekértők meg vannak arról győződve, hogy ezen kifinomult rítus elvégzésének a legmegfelelőbb ideje kora reggel, és minél korábban végezzük, annál jobb. Ez azt jelenti, hogy reggel hatkor vagy ötkor a városi parkokban, az épületek lapos tetején, a nagyközönség számára nyitva álló kertekben sokmillió kínai végzi minden reggel lelkesen T'ai Chi Ch'uan gyakorlatait, intenzív, szinte transzszerű koncentrációval, hogy ezzel kizárják a mindennapi gondolatokat szellemükből. Úgy vélik, hogy jobb legjobb Kelet felé fordulva végezni a gyakorlatokat, hogy jobban magukba szívhassák a felkelő nap energiával feltöltő sugárzását. A beavatottak, fiatalok és erősebbek egyaránt mindennap tapasztalják, hogy ez a lassú mozgású gimnasztika erősíti őket és következetesen előmozdítja egészségüket. Úgy látszik, hogy az idősebb gyakorlók húznak legtöbb előnyt a gyakorlásból.

Egy ismert kínai orvos-író, Han Su Yin (aki nyugaton "A szerelem sok-fényű dolog" c. regényével nagy közönségsikert aratott) mondja, hogy "ha elnézzük ezeket az idős embereket, akik könnyedén mozognak és ízületeiket mentesen tartják az arthritistől (ízületi gyulladás) és a reumától, akkor fel kell ismernünk, hogy ezeke a rendszeresen végzett gyakorlatok biztosan jót tesznek.Rendkívüli értékük van, különösen a negyven fölötti emberek számára, mivel biztosítják, hogy nem kell szenvedniük ezektől a fájdalmas és mozgásképtelenné tevő betegségektől. Mivel én magam is gyakorlom a T'ai Chi Ch'uan-t, őszintén tudom ajánlani mindenkinek. Ezek a gyakorlatok azt eredményezik, hogy remekül érzem magam, a szellemi erőfeszítés után biztosítja az ellazulást; azonban tudományosan szólva, a T'ai Chi Ch'uan-t nem szabad csodás, mindent gyógyító panaceának tekinteni." Napjainkban a T'ai Chi Ch'uant- rendszeresn gyakorlók többsége általában azért végzi gyakorlatait, hogy fokozza általános jó közérzetét, különös tekintettel a légzés fejlesztésére és a vérkeringés fokozására; és kevéssé veszik figyelembe a támadók visszaverésével kapcsolatos nagy értékét. A haladó tanulók azonban természetszerűen szert tesznek a "Nei Kung"-ra, az érzékszervi észlelés fokozódására, amint a "Nagy Végérvényes Ököl" egyre magasabb szintjeire jutnak. A "Nei Kung" egyfajta "belső erő és érzékenység, amely a Ch'i elvén alapul, amely azt jelenti, hogy a testben lévő minden energia egyetlen pontra koncentrálható.

A mester egy bizonyos értelemben az energia "Nap"-jává válik. Állandóan egyfajta általános erőt sugároz, amely azonban csekély összes összpontosított energiájához viszonyítva. Mint egy nagyítóüveg, képes Napjának szerteszóródó, egészséges sugárzását abszorbeálni és koncentrálni a tüzes nagyításnak egy kiválasztott pontjába. Természetes "melege" - egy nagy sifu-val vagyis mesterrel végzett hosszas edzések révén - az ellenséges ingerlések révén mindig erősödni fog, amely egy sűrűsödést eredményez a támadó pont felé, ámbár ez láthatatlan és érezhetetlen. Az éberségnek a megszerzett belső "melege" minden harcművész célja, valóban a legmagasabb szintű védőerő. A T'ai Chi Ch'uan mesterek és a legtöbb más harcművészeti mester véleménye szerint, ez a belső energia figyelmeztet az esetleges ütésre, mielőtt az elérné célját a testen, vagy pedig képessé teszti az esetleges áldozatot, hogy az ütésnek sérülés vagy fájdalom nélkül ellenálljon.

Legendás történetek vannak arra vonatkozóan, hogy a támadók eltörték kézcsontjaikat, amikor a mester állkapcsára ütüttek. A mester sértetlenül haladt tovább. Ez talán misztikusnak és mindenképpen érthetetlennek tűnhet a nyugati ember számára, de a T'ai Chi Ch'uan mester számára ez a művészetével járó természetes előny. Ő, aki egy a Tao-val, "minden sérülés fölött áll" és "nyugalmat élvez a viszály közepette".

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/

25. Daoizmus 8. - Chang San-feng 3.

A T'ai Chi Ch'uan felöleli az erőfeszítés teljességét. A meditáció, az első lépés, a belső kultiváció puha és nyugodt erőfeszítése. A T'ai Chi Ch'uan mozgásai a kultiváció aktív, külső részei. A végső cél elérése érdekében kombinálni kell a külsőt és a belsőt, az aktivitást és a passzivitást, a keménységet és puhaságot.

A T'ai Chi Ch'uan-ról gyakran úgy írnak, hogy a "költészet a mozgásban". Olyan változatos mozgásokat tartalmaz, amelyek harmonikus móüdon a test minden részét megmozgatják. Minden formának költői neve van: "a kéz felhőhöz való lengetése", "tigrist viszünk a hegyre", "a szépésges hölgy dolgozik szövőszéken", "az arany kakas egy lábon áll" és a "vadló sörényének elválasztása".

A lágy, balett-szerű elegancia a T'ai Chi Ch'uan-ban alig árulja el azt a tényt, hogy a kedves, lassú külső formák mögött a világ egyik leggyorsabb, leghatékonyabb küzdő művészete ill. rendszere húzódik meg. Az eredeti T'ai Chi Ch'uan 108 alapmozgásból áll, amelyeket folyamatosan kell végrehajtani, esztétikai határozottsággal és világossággal, egyensúlyérzékkel és éberséggel. Minden mozgásnak olyan funkcionális jelentése van, amely messze túlmutat a gyakorlatok által létrehozott alapvető nyugalmon.

A test olyan könnyű és mozgékony lesz, hogy a klasszikus T'ai Chi Ch'uan gyakorlása során Ching szerint a test ébersége oly mértékben fokozódik, hogy egy tollpihét úgy érzékel az ember, mint egy, a mellkasára helyezett téglát. "A test olyan puhává és érzékennyé válik, hogy egy légy sem szállhat le rá anélkül, hogy azonnali reakciót ne váltana ki".

Feltételezik, hogy maga Chang San-feng mondotta: a T'ai Chi Ch'uan igazi önvédelmi ereje a lábakban gyökerezik. A lábban fejlődik ki, a csípőtől kapja az irányítást és az ujjakon keresztül funkcionál. Ha elkerülhetetlen küzdelemmel kell szembenézni, a T'ai Chi Ch'uan gyakorlója testben és lélekben teljesen laza marad. Itt van a T'ai Chi Ch'uan egyedülálló értéke. Sok küzdő rendszer kemény izommozgásoktól függ, amelyek feszültséget és feszességet hoznak létre, tehátkorlátozzák a mozgást és a sebességet. A támadónak hatalmas erő állhat rendelkezésére, de a T'ai Chi Ch'uan mester soha nem fogja átvenni ezt az erőt. Ellenfelét olyan helyzetbe manőverezi, amelyben a nyers erő tehetetlenné válik, vagy a támadó ellen fordul. Ezt a manőverezést mindig körmozgások kísérik, amelyek összhangban vannak a Ch'i áramlásával, míg ezzel szemben a lineáris, egyenes vonalú mozgások inkább megfojtják vagy megtörik a Ch'i áramlását. "Mindig kerekítsük la a sarkokatm ne legyenek éles szögletek" szokta mondani Daniel Lee, T'ai Chi mester. "A T'ai Chi úgy áramlik, mint az autópálya vagy az autósztráda, nem akadályozzák a test elfordulásai vagy visszahajlásai. A kar összehasonlítható a kerti locsolócső hajlatával. Ha ez a hajlat éles vagy összeszorul, akkor a vízáramlás abbamarad. Ugyenez a helyzet a karral. Ha szorosan meghajlítjuk, vagy megszorítjuk, akkor a Ch'i ármalása csak csörgedezéssé válik". Vegyük tekintetbe még azt a tényt is, hogy a T'ai Chi beavatottja ezt a körkörös mozgást higanyszerű mozgékonysággal tartja fenn; ellenfelének soha nem nyújt könnyű, álló célpontot. Keressük a Yin-t az ellenfél Yang-jában. Találjuk meg a gyengeséget az ő erősségében.

Az az elv, hogy a mozgásban mindig keressük a nyugalmat, azt is jelenti, hogy visszahúzódunk és az ellenfél támadása elől. Tudnunk kell, hogy mikor kell visszavonulnunk és mikor kell megállnunk, hogy elkerüljük az erők összeütközését. A bölcs beavatott tehát nem használ túlzó, különös vagy szélsőséges mozdulatokat. Mozgásait arra korlátozza, ami éppen szükséges a védekezésre és nem tesz többet. Nem kezd vakmerő hadonászásba. Ellenkezőleg, kivárja idejét, fenntartja blokkját és csak akkor lendül ellentámadásba, ha az ellenfél mintegy túlnyúlt önmagán és egyensúlyesztése került. Majd karjait használva, amelyek "kívülről puhák, mint a vatta, belül kemények, mint az acélrúd", megragadja a feléje lendülő támadót és ugyanabba az irányba lendíti, amelybe az illető már amúgy is mozgott. A megnövekedett impulzus általában azt eredményezi, hogy az ellenfél elveszíti egyensúlyát és elesik.

Ezt az elgondolást a mesterek gyakran úgy fejezték ki, hogy a test-lélek egységét egy magas bambuszpálmához hasonlították, amely soha nem törik el a heves viharban. A fához hasonló bambusz mindig sztoikusan enged a széllökéseknek. Természetesen elhajlik a szél irányába és azzal meghajlik. Abban a pillanatban azonban, amint a vihar elül, a bambusz azonnal visszalendül saját rendkívüli korbácshoz hasonló erejével. Éppúgy, mint a bambusz, az emberi testnek is célszerű engedni és meghajolni az erőszakos támadás előtt. Csak így kerülhető el, hogy a test megsérüljön vagy komoly sérülést szenvedjen. Minden ütés, bármilyen erős legyen is, mintegy tollpárnába csapódik be.

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/

24. Daoizmus 7. - Qi

A Chi (pinyin, qì) kellő kultivációját mindig nehéz volt szavakban kifejezni, de a kínai kommentátorok a századok folyamán mindig foglalkoztak a kérdéssel. Egy tiszteletre méltó szempontot találhatunk a történetírónak és filozófusnak, Ch'en Yuan-teh-nek az írásaiban, akinek az elemzése szerint a Chi nem más, mint Pang Jun, vagyis "eredeti élet-lényeg". Ch'en a "Régi kínai filozófia története" c. munkájában rámutat arra, hogy a születés pillanatában a test teljesen Pang Jun-ból áll.

Ha ezt az "eredeti élet-lényeget" meg lehet őrizni a testen belül, akkor az életet "halhatatlaníthatjuk". A "halhatatlanság" alatt Ch'en nyilván az élet meghosszabbítását és nem abszolut fizikai halhatatlanságot ért, bár ezt bizonyos jámbor taoista misztikusok tagadnák, azt állítva, hogy szigorú szabályaik révén itt a földön megvalósítható lenne az örök élet.

Ch'en azzal folytatja az élet megőrzésének a lehetőségeivel kapcsolatos taoista tételét, hogy az "eredeti élet-lényeg"-nek érintetlennek kell maradnia vagy meg kell menteni a pusztulástól azáltal, hogy a testet olyan puhának kell tartani, "mint a baba teste". Ch'en szerint a nehézség abban áll, hogy hogyan védjük meg "az eredeti élet-lényeget" az elpárolgástól. Ugyanis minél távolabb jut valaki az elsődleges állapottól, annál közelebb van a halálhoz. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy mivel a taoisták folytonosan a hosszú életre törekedtek, féltek volna a haláltól. Teljesen és félelem nélkül elfogadták a halált, mivel felismerték a Tao Yin-Yangjában, hogy az élettel együtt jár a halál. Pusztán megpróbálták lelassítani a Yin (halál) erejét a Yang (élet) erő meghosszabbításának a kultiválása révén. A halált nyugodtan viselték el, mint a ciklikus folyamatosságának egy természetes részét.

Amikor az ember megszületik, puha és gyenge;
Amikor az ember meghal, merevvé és keménnyé válik;
Így, a merev és az utána-nem-engedő követi a halált;
A puha és az utána-engedő követi az életet.

(Tao Te King, 10. fejezet)

A legtöbb ember hajlamos arra, hogy aktív életet szorgalmazzon, amely lassan-lassan felemészti a Ch'i-t, a vitális erőt. A taoista azt mondaná, hogy az élet megrövidül a Ch'i szétszóródása miatt. Ez mindörökre elvész, nem lehet visszanyerni. Ezért mindent meg kell az embernek azért tenni, hogy fenntartsuk és megtartsuk az "eredeti élet-lényeget" a testen belül.

Ch'en kommentárjai szerint a halhatatlanságra vonatkozó minden taoista módszer a Ch'i "eredeti élet-lényegének" a megőrzésére szolgál abból a célból, hogy megőrizzék az "az ember eredeti természetes jóságát". Éppúgy, mint a Ch'an buddhista "megvilágosodásban", a taoista a Ch'ire inkább "érzés", mint beszéd révén tesz szert. Másrészt a taoista erre nagyrészt mozgás révén tesz szert, míg a buddhista ülve végzi meditációit. A taoisták arra a következtetésre jutottak, hogy az ülve végzett meditáció zsibbadságot okozhat és akadályozhatja a testben a keringést. Így dolgozták ki a T'ai Chi Ch'uan-t, mint hagyományos belső kultiváció kiegészítését. Ez álló helyzetben végzett meditáció lassú, koncentrált mozgásokkal. A taoista bölcsek úgy vélik, hogy "a tevékenységben végzett meditáció tízezerszer jobb, mint az ülve végzett meditáció".

A nyugati emberek számára a meditáció azt jelenti, hogy elmélkedésben töltenek egy bizonyos időt, ülő vagy feltétlenül statikus testtartásban. A taoista meditációnak azonban további, messzire vezető következményei vannak. A meditáció nem szükségképp mozgás-mentes. Ha egy személy teljes szellemét és testét igénybe veszi egy bizonyos tevékenységben, legyen az akár padlóseprés, vagy séta a tengerparton elragadtatva a napnyugta látványától, akkor azt mondjuk, hogy az illető meditációban van. Így a T'ai Chi Ch'uan a "végső" mozgásos meditációnak tekinthető, mozgásban végzett meditációnak. Ez a taoista "külső erőfeszítés", amely segíti a Ch'i belső kultiválását. A "T'ai Chi Rendszeres Kultivációja" c. könyvben, amelynek szerzője állítólag Chang San-feng, ezt olvassuk:

A T'ai Chi Ch'uan felöleli az erőfeszítés teljességét. A meditáció, az első lépés, a belső kultiváció puha és nyugodt erőfeszítése. A T'ai Chi Ch'uan mozgásai a kultiváció aktív, külső részei. A végső cél elérése érdekében kombinálni kell a külsőt és a belsőt, az aktivitást és a passzivitást, a keménységet és a puhaságot.

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/

23. Daoizmus 6. - Chang San-feng 2.

A taoista történelemnek egy alig ismert alakja azonban mégis megkísérelte, hogy ezt a jótékony ismeretet átültesse a gyakorlatba. Egy taoista pap, név szerint Chang San-feng hozta létre állítólag a T'ai Chi Ch'uan-t, a "Nagy Végérvényes Ököl" elnevezésű gyakorlatrendszert és harci művészetet. Jóllehet születésének és halálnak időpontját nem ismerjük, a különböző történészek a Sung, a Yuan és a Ming dinasztiák korába helyezik Chang személyiségét.

Ha megbízhatunk a "Ming dinasztia története" c. munkában, amelyet Ch'ing tudósok állítottak össze, akkor ez a szokatlan misztikus magas, erőteljes ember volt, nagy súlyos szakállal (ez Kínában az életerő jele). Chang, akit fizikai megjelenése egyáltalán nem érdekelt, mindig ugyanazt a steppelt kabátot és szalmakalapot hordta, az időjárástól függetlenül. Chang-nak ugyanis mindig egyetlen taoista gondolat járt az eszében: "Sorsom tőlem függ, és nem az égtől." Ez azt jelentette, hogy a taoizmus az üdvösségnek egy individualisztikus filozófiáját képviselte; ennélfogva Chang elsődleges törekvése az volt, hogy hogyan őrizhetné meg az életét és hogyan kerülhetné el a sérülést és a halált. Elhagyta Liao Tung-ot, azt a tartományt, amelyben született Észak-Kínában, feladta bíróságon elfoglalt magas állását, és vándorolva kezdte kutatni a halhatatlanság módszereit. Fizikai tökéletességet kereső vándorlásai során tíz évet töltött a Shaolin Kolostorban, elsajátította a Ch'an-buddhista meditációt és önvédelmi művészetet. Annak ellenére, hogy a Shaolin Ch'uan köztiszteletben álló mestere lett, Chang úgy döntött, hogy visszavonul a zöldellő Wu Tang hegységbe, Hupeh tartományba. A Wu Tang hegység, huszonhét festői hegycsúcsával a visszavonult taositáknak mindig kedvenc remetesége volt. Amint a legenda meséli, Chang éppen kunyhójában elmélkedett, amikor - dél volt -, kívülről furcsa zajokat hallott. Kitekintve Chang azt látta, hogy egy kígyó tettrekészen összetekeredett, fejét felemelve sziszegett egy ragadozó héjára, amelyik egy felette lévő fenyőágon ült. Az erős madár lecsapott, könnyű zsákmányt sejtve. Miközben karmaival próbálta leszorítani a kígyót, csőrével indított támadást, amelyeket a csúszómászó következetesen kivédett azáltal, hogy körmozgásszerű tekeredésével és lengésével mindig sikerült elkerülnie a héja hajlott, hegyes csőrét. Majd a kígyó megkísérelte csúszkáló farkával elkapni a héja nyakát. A héja felemelte jobb szárnyát, hogy kivédje a támadást. Közben azonban a kígyó részben a madár bal lába köré tekeredett. A héja erőteljesen rázta a lábát és szárnyaival is csapkodott, hogy megszabaduljon ettől a végtagokkal nem rendelkező teremtménytől. Újra meg újra bökve a csőrével, a héja megkísérelte elérni és szétzúzni a kígyó fejét. A csúszómászó azonban folytonos hullámzó, spirális mozgásával soha nem nyújtott biztos céltáblát az erőteljes csőrnek vagy a karmoknak. Amint a madár elfáradt a folytonos, de sikertelen támadásoktól, mozgása átmenetileg kiegyensúlyozatlanná vált. Ebben a pillanatban, mielőtt a héja elrepülhetett volna, a kígyó összetekercselt formájából ostorszerűen kinyúlva odacsapott. Ez a csapás olyan pontos volt, hogy hogy a felkészületlen madár szinte azonnal holtan esett össze. Figyelve ezt az élethalál harcot, Chang felismerte, hogy tanúja volt egy tökéletes példának arra vonatkozóan, hogy az engedékeny legyőzte a jelentősebb nagyobb erőt. Visszaemlékezett a régi közmondásra: "Mi engedékenyebb, mint a víz? Mégis visszatér, hogy elkoptassa a sziklát." A Shaolin harci művészetek ismeretében Chang kezdte tanulmányozni a kígyó és a madár mozgását, a felhők, a víz és a szél által hajlítgatott fák mozgását. Így alakult ki a klasszikus T'ai Chi Ch'uan gyakorlatrendszer.

Hivatkozva a Yin-Yang elvre, ahol a szemben állók kölcsönhatásban vannak egymással, mint az eszköz és a cél; Chang az izmok megnyúlására, kitágulására vagy teljes nyújtására építette rendszerét, amely megelőzi az összehúzódást, a behúzást. Célja a tökéletes izomellenőrzés volt, amelyben egyik mozgás beleolvad a következőbe. A T'ai Chi Ch'uan tekinthető az első olyan fizikai terápiás programnak, amelyet speciálisan a hosszú élet előmozdítására, az egészséges test biztosítása érdekében hoztak létre.

Az önvédelem szempontjai ezen a ponton még nem merültek fel, mivel Chang egészen egyértelműen állította, hogy célja a halhatatlanság titkának a megtalálása. A T'ai Chi Ch'uan-t nem a küzdelem céljára hozták létre. Célja az volt, hogy az életet megőrizze és meghosszabbítsa. Ez nem jelenti azt, hogy ha valaki rendszeresen gyakorolja a "Nagy Végérvényes Ököl" gyakorlatrendszert, akkor fizikailag örökké fog élni, de arra tervezték, hogy segítsen a hosszú élet biztosításában. A Chi-nek a felhalmozásáról is azt gondolták, hogy belső élet-fokozó ereje van, amelyet a légzés-szabályozás vált ki. Így megfelelő légzési formák is beépültek a T'ai Chi Ch'uan-ba. A Chi bőségének a felhalmozására vonatkozó erőfeszítések érdekében a taoisták általában két kiegészítő technikát is alkalmaztak: ittak bizonyos gyógyszerészeti főzeteket, az alkímia révén előállított elixíreket; másrészt szellemi kultiváció útján is táplálták a Chi-t. Elutasítva az első módszert, mint időnként veszélyes és különben is "nem-természetes" fejleményt, amelyet későbbi taoista "vallásos" kultuszok vezettek be, úgy érezzük, hogy az utóbbi meditációs gyakorlat és a légzés-szabályozás a legfontosabb, különösen a huszadik század szennyezett környezetében. A taoista azt hitte, hogy hogy maximálisan koncentrált légzés-szabályozás révén belégzi a világegyetem Chi-jét a saját testébe, és ott egyesíti azt a saját maga által létrehozott Chi-vel. Ennek a kombinációnak az eredménye csak az élet egészséges megnyújtása lehetett. Ez a gyakorlat rendkívüli türelmet és következetesen mély meditációt igényel. A gyakorló, "szellemi böjt"-ben, figyelmét a légzésre és a kilégzésre, ennek az érzésére és hangjára összpontosítja. Ez a gyakorlat - kellő idő után -, lehetővé teszi, hogy a Chi-t cirkuláltassuk és bármely testrészbe irányítsuk.

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/

22. Daoizmus 5. - TaiJi

Egy igazi kínai mester azonban annak ellenére, hogy képes egy támadó testét összezúzni, taoista meggyőződése alapján soha sem gyalázza meg saját művészetét azzal, hogy az értelmetlen, öncélú agresszió szintjére alacsonyodna le. Ellenkezőleg, azt mondaná: „örömet találni a győzelemben annyi, mint örömet találni a gyilkolásban.” A Kung Fu-t csak az élet természetes folyásának a megőrzésére szabad felhasználni, arra, hogy a pusztító erőket kikerüljük, más irányba tereljük, semlegesítsük, vagy „megkeverjük”. Az önuralomnak ezt a művészetét nem szabad arra használni, hogy másokat leigázzunk, vagy ellenőrizzünk. A Kung Fu-nak ez az alapvető attitűdje az egyik legfontosabb taoista parancsra épül, amelyet Lao Tzu így fogalmaz meg:

„A cselekvő elbukik, a szorongató veszít. -Ezért a bölcs nem cselekszik és nem bukik,
nem szorongat és nem veszít.” (Tao Te King, 64. fejezet)

Chuang Tzu, Lao Tzu legjelentősebb utóda, aki igen nagy befolyást gyakorolt, a legnagyobb taoista író, akinek a léte határozottan bizonyítható (élt. Kr.e. 365-290), azt írja, hogy a Wu Wei annyit jelent, mint teljesen igény nélküli, feszültség nélküli cselekvést. Az a tökéletes tevékenység, amelyben semmi olyasmit nem teszünk, ami erőltetett vagy természetellenes lenne. Az, aki ezt a nyugodt folyamatot vagy áramlást követi, ténylegesen többet végez. A tudatos erőfeszítés csak megzavarja a folytonos harmóniában mozgó világegyetem spontán beteljesülését.

Chuang Tzu-nak „A győzelem igénye” c. verse ennek az igazságnak a lényegét fogalmazza meg:

„He egy íjász a semmiért lő,
teljes ügyességének a birtokában van.
Ha egy réz karperecért lő,
akkor már ideges.
Ha egy arany díjért lő,
már vakon jár el
és két célpontot lát -
elvesztette az eszét!
Ügyessége nem változott.
De a díj megosztja őt.
Ügyel.
Többet gondol a győzelemre,
mint a lövésre -
és a győzelem igénye
elveszti erejét.”

(Chuang Tzu Útja, XIX. 4. - Thomas Morton fordítása alapján)

Fizikai szempontból a taoizmus legnagyobb érdeme a kínai harci művészetek szempontjából a T'ai Chi Ch'uan létrehozása volt. Ez nem más, mint teljes egyensúlyi és izomellenőrzési rendszer, amelynek eredeti célja az volt, hogy fenntartsa az egészséget, megnyugtassa a szellemet és hosszú életet biztosítson. Az önvédelmi módszereket később alakították ki, az edzés későbbi, igen magas fejlettségi szintjei számára. Ezek olyan hatékonyak lettek, hogy a T'ai Chi Ch'uan elismerten a hagyományos kínai „boxolás” egyik magasiskolája. A T'ai Chi Ch'uan a T'ai Chi taoista fogalomra épül, amelynek jelentése a „Nagy Végső”, vagy „Nagy Végérvényes”. A T'ai Chi, amelyről először az ősi I Ching-ben tettek említést, nem más, mint a világegyetem létének elsődleges oka.

Sokan azt állították, hogy a Tao képviseli a világegyetem eredetét. Ez így pontatlan állítás. Ámbár a Tao-ról azt mondják, hogy ez az univerzális princípium, amely az anyagi világot alkotja, ez birtokolja az önmagába visszaforduló pozitív és negatív erő mozgását. Nem hozhatja létre önmagát. Ezt a T'ai Chi hozta létre. A Tao, mint a világegyetem szükséges eleme, a semmiség széles, statikus és derűsen nyugodt állapotából jön, amely nem más, mint a T'ai Chi.

Ez puha, passzív és nyugodt, mégis földi rendszerünk leghatalmasabb és aktív elemének folytonos létrehozója. A T'ai Chi, mint a világegyetem realitása, a világegyetem végső törvényének, a Tao-nak a lakóhelye. A „Nagy Végérvényes”-hez nem csatlakozik természetfeletti hatalom, és a T'ai Chi-ben magában nincs semmiféle erő. Ez „dinamikus nyugalmat” jelent, amely a semmiség állapotában székel.

Bemutatva a taoizmusnak a Kung Fu-val kapcsolatos legfontosabb tanításait, hangsúlyoznunk kell, hogy a „Nagy Végérvényes” nyugalmi állapotában nem létezik erő. Így a T'ai Chi puha minőséget birtokol. Ebből a minőségből születik a Yin és a Yang a Tao összefüggésében. A világegyetemben lévő „dolgok miriádjai” a Yin és Yang egymásra hatásának az eredményéből jönnek létre.

A T'ai Chi-nek ezen elmélete szerint a végső és legfőbb egyetemes minőség a puhaság. „A kemény és az erőteljes szét fog esni, a puha és az, ami enged, az előnyben van.” A taoista hitnek ez a lényeges tétele összevethető azzal a keresztény vallásos tétellel, hogy a „szelídek fogják örökölni a Földet.” (vö. Mt. 5,5) Itt ugyanaz a gondolat merül fel, csak éppen egy másik ösvényen megközelítve. Meg kell mondani, hogy a taoista út, úgy látszik, mindig a vízhez vezetett, ehhez a kedvelt, életet fenntartó képhez. Ez a titokzatos és tűnékeny anyag szimbolizálta az Utat és annak hatalmát. A víz jelképe volt a „nem-erőszakosnak”, a „nem-feltűnőnek”, és annak, hogy a nem-tökéletes mindig keresi otthonát a „lenti alapban”, amely a „Tao tartózkodási helye”. (Mivel a tökéletesség folyamatosan vonzaná a tökéletlenséget vagy ennek a létmódnak a kisebbedését, ezért a taoista minden ellenállás nélkül elfogadja a tökéletlenség alacsonyabb szintjét.) „A tökéletesség hívja a hiányosságot, az emelkedés a bukás után kiált.” Ez az oka annak, hogy a nyomorékok és a púposok jelentős szerepet játszanak a taoista irodalomban. Mivel a létet „befejezetlennek és tökéletlennek” tekintették, úgy vélték, hogy ezek az emberek szellemileg jobban rá vannak hangolódva a világegyetem „természetes rendjére”, mint azok, akik fizikailag teljesebbek. „Az elgörbült teljes lesz” - mondta Lao Tzu. „Valami hajlott és egyenes lesz.” Ezzel azt akarja mondani, hogy az igazi teljesség és egyenesség csak úgy érhető el, ha visszatérünk az Útra. (Figyeljünk Lao Tzu gondolatára: „Az ég alatt nincsen puhább és engedékenyebb, mint a víz. Mégis, semmi sem mérhető a víz erejéhez. Kemény és ellenálló dolgok nem találnak módot arra, hogy kárt tegyenek benne. A gyenge legyőzi az erőset, a kedves legyőzi az erőszakost. Az ég alatt mindenki észreveszi ezt, de nincsen senki, aki hasznosítaná ezt az ismeretet.”)

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/

21. Daoizmus 4. - Wu Wei

Lao Tzu követelménye volt a Wu Wei, amelyet általában "nem-cselekvés"-nek fordítanak, amellyel jellemezni tudja az ember helyes kapcsolatát a természettel. A felszínen a Wu Wei annyit jelent, hogy "nem csinálunk semmit" vagy "teljesen inaktív maradni". A pragmatikus keleti gondolkodás számára esetleg ez a következményekkel nem járó lustaság nevetséges elgondolása lehetne, koncentrációval azonban a mélyebb értelmét felismerhetjük. A "nem cselekvés" nem jelent lustaságot, apátiát vagy közömbösséget a taoista számára, ez inkább azt az ellent-nem-álló hozzáállást foglalja magában, amelyet a természetnek engedelmeskedve, vagy azzal közösségben tanusít.

"A Tao sohasem cselekszik, mégsem hagy semmit elvégezetlenül."
(Tao Te King, 81. fejezet)

Ahhoz, hogy alkalmas módon "nem-aktívak" legyünk, le kell mondanunk ambíciózus vágyainkról, mivel a vágy az a kezdeményező erő, amely az embert a tevékenységre indítja.

Mivel a Tao legnagyobb kinyilatkoztatása a "csendességben" van, ezt a "csendességet" meg kell őriznünk bensőnkben azáltal, hogy lemondunk minden olyan indítékról, amely azt megzavarná, vagy tevékenységbe vonná. Ne mozduljunk reagálva a külső indítékainkra, hanem csak azokra, amelyek belülről és spontán módon jelentkeznek. Amikor végül is túl emelkedünk saját én-magunkon, és egyesülünk a természttel, akkor egységben vagyunk a Taoval. Íly módon Lao Tzu hangsúlyozta, hogy tudatában kell lennünk az aktív princípiumnak, de a passzív princípiummal kell tartanunk.

"Aki tudja férfi-hatalmát, mégis megőrzi nő-lágyságát,
Aki tudja a férfiast (az aktív princípiumot), de tartja a nőiest (a passzív princípiumot)."
(Tao Te King, 28. fejezet)

Ez viszont nem jelenti azt, hogy a taoista beletörődik valamiféle gyenge és félénk engedelmességbe. Itt inkább a rendíthetetlen erő kemény attitűdjéről (hozzáállásáról) van szó abban a taoista elszánásban, hogy makacs ellenállás nélkül türelmesen nefogad és eévisel. Megtanulta, hogy makacs legyen reményeiben. Tudja, hogy végül is a nap fel fog ragyogni a legsötétebb felhők mögül is. Ez a "megvalósítás cselekvés nélkül" lényege.

A Wu Wei passzív elve magában foglalja a természet iránti spontán reagálást is. A természet megváltoztatására irányuló szándékos erőfeszítés csak zavart és bonyodalmakat okoz. A spontaneitással kapcsolatos jellegzetes taoista elgondolás jelentős hatással volt arra a filozófiára (értsd: elméleti háttérre), amely a Kung Fu testedzése mögött van. A Kung Fu nem olyan harcművészet, amelyet az erőszak terjesztésére hoztak létre. Arra tervezték, hogy reagáljunk a külső és ellenséges erőkre, de csak akkor, ha szükséges, azaz ha a természet derűs nyugalmát fenyegeti valami. A Kung Fu-nak azonban több stílusa "szándékos erőfeszítést" is beépített, attól a széndéktól vezettetve, hogy mesteri szinten valósítsák meg azokat az önvédelmi rendszereket, amelyeket külső vagy "kemény" izomrendszereknek neveznek. Az alapvető edzésben a Kung Fu "hívő" fárasztó gyakorlatok során megy keresztül, amelyhez kétségtelenül kell "szándékos erőfeszítés", hogy biztosítsa testi kondícióit. A napról-napra, évről-évre végzett folytonos testedzés során ezek rendkívül pontosan irányított ütések, rúgások és blokkolások szellemileg kifinomodnak, és spontán reakciókká válnak. Minden fenyegető veszély kivédhető egy intuitív vagy "természetes", gondosan kifejlesztett védekező zsigeri reflexreakcióval, amely lényének elválaszthatatlan része. Korábbi, tervezett mozgásai ösztönös, nem-tervezett mozgásokká válnak. Az ellenfél fejünk felé lendülő öklét azzal az ösztönös könnyedséggel hárítjuk el, mint az orrunkra repülő legyet. Ha kiterjesztjük a harci művészeteknek ezt a spontán rátermettséggel kapcsolatos, néha nehezen érthető, de létfontosságú elgondolását, akkor felvethetjük azt a gondolatot, hogy állhatatos gyakorlás révén minden mozgás "Wu Wei"-é alakítható.

Forrás:

David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu
Lao-ce - Tao Te King idézetek Weöres Sándor könyve alapján (pinyin Lǎozǐ - Dàodéjīng)

20. Daoizmus 3. - "Te"

A Taoizmus első fázisában még nem volt szó természetfeletti Istenségek imádásáról. A filozófikus taoista számára minden univerzális lény ontológiai eleme, sőt maga a világegyetem is bele van kombinálva a Tao-ba. Ezek léteztek, mielőtt a világegyetem megszületett volna. A Tao-nak nincsenek határai, léte örökkévaló. A Tao nem természetfeletti erő. Nem más, mint a világegyetem végső elve (princípiuma). A Tao az első elem, amiből a természetben minden létrejött. Ha ez furcsának és elvontnak tűnik a nyugati értelem számára, meg kell értenünk, hogy kínai tudományos szempontból a Tao szilárd alapokon áll a világegyetem titokzatos létének magyarázatával. A Tao két erőből áll, amelyet a Yin és Yang képvisel. A Yin-t jellemzi a sötétség negatív ereje, a hideg és az üresség. A Yang a pozitív energia, amely fényt, meleget és teljességet ad. Ezek az egymást váltó erők elpusztíthatatlanok és kimeríthetetlenek. Egymásnak ellent mondanak, de ugyanakkor egymást ki is egészítik. Erről az "örök kettősségről" elmondhatjuk, hogy ezek azok az elsődlegesen párosított tényezők, amelyek a világegyetemet szabályozzák.

"A dolgok miriádjai hordozzák a Yin-t és átölelik a Yang-ot." (Tao Te King, 42. fejezet)

A "Te" vagyis a "Hatalom" a Tao megnyilvánulása az anyagiságban vagy a testiségben; amely minden létben a legfontosabb elem, és amelyet a Yin és Yang egymásra hatása hoz létre. Ezt azt jelenti, hogy minden tárgy vagy anyag pozitív és negatív elem. Így megérthetjük az élet egymással szemben álló erőit. A születés halált nemz, a növekedésben benne van a hanyatlás, a nap várja az éjszakát, a keménység szemben áll a puhasággal, férfiasság-nőiesség, ellenállás-engedés, forró-hideg, nedves-száraz, mozgás-nyugalom, lökés-húzás, durva-sima, összehúzódás-kiterjedés; ami összesűrűsödik, szét fog szóródni, ami szétszóródik, össze fog sűrűsödni. Itt van a legnagyobb, Kelet és Nyugat közti különbség a filozófiai hozzáállás kérdésében. A nyugati ember, Shakespeare hamlet-jéhez hasonlóan azt kérdezi: "Lenni vagy nem lenni? Ez itt a kérdés". A taoista bölcs azt mondaná: "Lenni vagy nem lenni. Ez itt a válasz!"

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/

19. Daoizmus 2. - Az "Út"

A "Tao" megközelítően betű szerinti fordítása az "Út" vagy az "Ösvény", azonban a "Tao Te King" c. klasszikus irodalmi mű szerint jelentése szavakban kifejezhetetlen. "Az út, mely szóba fogható, nem az öröktől való; a szó, mely rája mondható, nem az örök szó." (Weöres Sándor fordítása). A Tao Te King nyolcvanegy virága (szép fejezete) /Tao Te King = Az Út és Hatalma/ állítólag Lao Tzu-tól, a taoizmus hagyományos atyjától származik, aki talán a Kr. előtti IV. században élt.Ssu-ma Ch'ien nagy történelmi munkájában úgy tudja, hogy a titokzatos bölcs Lu I megyében született, Honan tartományban. Megközelítőleg száz évig élt (kb. Kr.e. 580-480). "Mivel már fiatal korában öreg embernek nézett ki, ezért Lao Tzu-nak (Öreg Mester-nek) nevezték, eredeti neve Li Erh volt. Derekasan szolgált a Chou udvarban, mint a császári könyvtr őre. Később azonban panaszkodni kezdett az őt körülvevő folytonos korrupció miatt. Látva a borzasztó életkörülményeket, amelyeket Chou hanyatlása még súlyosbított, Lao Tzu úgy döntött, hogy elhagyja szülőföldjét és az erényekre egy megfelelőbb légkörben fog törekedni. Amikor már éppen át akart kelni az utolsó hegyszoroson, a kapu őre, Yin Hai felismerte őt, mint jelentős filozófust és megkérte: "Óh, Mester, mielőtt elhagyod ezt a világot, lennél szíves leírni számomra a Te életutadat?" Lao Tzu beleegyezett, és megírta a Tao Te King-jét, amely egész filozófiáját összegyűjtötte mintegy 5000 írásjegybe. A nagy misztikus ezután elhagyta a Középső Királyságot (Kínát), és nyugat felé távozott egy vizi bölény hátán. Senki sem látta őt többé. (Ezt a részletet közvetlenül Ssu-Ma Ch'ien Lao Tzu életrajzából fordítottam le, amely a Nagy Történész Feljegyzéseiben található. Ezt több tudós a taoista bölcs hivatalos életrajzának tekinti. Meg kell azonban mondanunk, hogy több modern történész úgy véli, hogy Lao Tzu a legjobb esetben egy mítikus alak, és ha valaha létezett is, erre nincsen semmiféle döntő bizonyíték).

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/

18. Daoizmus 1. Bevezető gondolatok

A kínai filozófusok között a legnagyobb, akinek az alakja magasra emelkedik a forradalmi bizonytalanság és az árulások évszázadaiból, Konfucius (K'ung Fu-tze, Kr.e. kb. 551-479). A konfucianizmus mély filozófia áramlatában több filozófiai elgondolást fogalmztak meg, amelyek "A Gondolat Száz Iskolája" néven váltak ismeretesség. (A kínai "száz" annyit akar jelenteni, mint "sok".) A konfuciánusok után a legnagyobb befolyásuk a taoistáknak volt, akik tanításaikban a fizikai és szellemi lét magasabb formáira való egyéni kutatásra buzdítottak. Mivel a Taoizmust tárgyilagos gyakorlati szempontjai ellenére a "legrejtélyesebb kínai filozófiának" nevezték, célszerű összehasonlítani a jobban elismert és jobban megértett konfucianizmussal. Beauson Tseng, egy kortárs kínai filozófus így foglalta össze a két irányzat közötti különbséget: "Ha a természet (a Tao) Mennyországának Urait egy óceánhoz hasonlítjuk, akkor az a fickó, aki törekszik és bölcsen hasznát veszi a hidrodinamikával kapcsolatos ismereteinek, hogy légvonalban ússzon választott céljai felé - ez a konfuciánus. A másik fickó, aki úgy véli, hogy számára az az eszményi hely, ahová a szelek és az áramlatok maguktól sodorják őt - ez a taoista. Minél több lehetőséget adunk a tudománynak a szabad játékra, a tudomány annál többet tehet az ember szolgálatára. A tao nagyon úgy viselkedik, mint a tudomány." Míg a többi filozófiai iskolák legtöbbje, köztük a a konfuciánusok és a legalisták úgy vélték, hogy a szociopolitikai problémákat szabályzatokkal és törvényekkel kell megoldani, az anarchista taoisták úgy vélték, hogy "minél több megszorítás és tiltás van a törvénykönyvekben, annál több lesz a tolvaj és a bandita."

Bánkódó taoista gondolkodók úgy érezték, hogy a legjobb túllépni a földi szenvedésen azáltal, hogy visszahúzódnak a rosszul elgondolt, ember-alkotta "civilizációtól", és csatlakoznak vagy újra csatlakoznak az élet természetes erőihez. Meg voltak győződve arról, hogy ez megvalósítható azáltal, hogy a szervezett társadalomtól teljesen elszakadva élnek, mint szemlélődő remeték, akik mélyen elzárkóztak a hegyek és az erdőségek rengetegében.

A buddhista hittételektől eltérően a taoizmus nem ígér felszabadító nirvánát vagy belépést a túlvilági örömök birodalmába lelki törekvéseik végpontján. Nem ígér olyan üdvösséget sem, amely megmentené az embert a halál utáni élet nyomorúságától. Ellenkezőleg, a taoisták az életet nagy kincsnek tartják, mivel számukra az élet mindenek fölött édes és gyönyörűséges, miután biztosították azt a természet ritmusa révén.

/Forrás: David Chow-Richard Spangler - A Kung Fu/