30. Taoista történet

A Taoista történet egy regényes igaz történet: Kuan Szajhung, a taoista aszkéta fiatalkori önképzését, igen csak érdekes életét, múltját eleveníti fel. A cselekmény az 1920-as években kezdődik Kínában, Senhszi tartományban. A koraérett arisztokrata gyerek kilenc évesen kezdi meg taoista tanulmányait, a belső alkímia, gyógynövénytan, az életerőt adó meditációs eljárások, a test energiaközpontjainak felébresztése, a qigong (légzésgyakorlatok), a Luohanok titkai, a zene, a költészet és a Tao-te-Ching tanulmányozása terén. Ennyire mélyen és tisztán kívülállók számára még sosem tárták fel a réges-régi hagyományokat. A Taoista történet a tapasztalatokban gazdag élettörténet révén izgalmas szellemi fejlődés folyamatát tárja elénk.

A fiatal Kuan Szajhung kitart tanulmányai mellett, dacolva szülei ellenkezésével és a háború előtti társadalmi nehézségekkel, sőt a háborúval is. Kitartóan halad tovább: a Tao nem könnyű út Szajhung számára, a Taoista történet részletes, átfogó képet ad azokról a szellemi erőfeszítésekről és fizikai-értelmi megpróbáltatásokról, amelyet ez az út megkövetel. A történet révén bepillantást nyerünk a Huasan hegység-beli kolostor falai közé, amely úgy ismeretes, mint élő legenda és mítoszok helye, melynek lakói különösek és hatalmasak. Itt tanul Szajhung, a kolostori rend szigorú Nagymesterének irányítása alatt.

De a konfliktusok sem állnak távol tőle. Hirtelen elhatározással, ellenkezve a mesterével, elhagyja a kolostort, hogy két évig a Kínai-Japán háborúban harcoljon. Visszatér a tanulmányaihoz, a történetben talán legérdekesebb, lenyűgöző, valódi tapasztalataihoz. Három éven keresztül egy földalatti labirintusban él, hogy a taoizmus olyan belső titkait tanulmányozhassa, mint az asztrális utazás, látomások megfejtése, a megvilágosodás mélyebb értelmének felderítése, a reinkarnáció kötöttségeiből való felszabadulás és a halhatatlanság elérése. Közben Szajhung szellemekkel, démonokkal is találkozik és küzdenie kell saját gyengeségei ellen is. Tapasztalatai révén beérkezik egy új világba, amelyben tudássá válik az ismeret, és megtudja, hogy igazából mit is jelent taoistának lenni.

A vándorló taoista megosztja velünk tapasztalatait. Egy taoista mester árnyalt arcképén túl erős sodrású történetet kapunk az emberről is, aki változatos, kalandos élete során bejárja a világot a Tao bölcsességének tanulása és gyakorlása közben. Képet kapunk arról a pontról is, ahol az időtlenség és a belső én találkozik. Szajhung történetét későbbi tanítványa, Deng Ming Dao mondja el, ötvözve az érzékeny prózát a felidéző, érzékletes leírással. A könyv a mester és tanítvány együttműködésének eredménye.

A Taoista történet megkapó érzékletességgel ábrázolja a tehetséges és bölcs ember jellemét, akinek élettörténete nemcsak izgalmas és tanulságos, hanem általa egy más korral, tájakkal és valóságokkal is meg ismerkedhetünk.

A Taoista történet c. könyv szerzője Kuan Szajhung tanítványa, Teng Ming-Tao (Deng Ming Dao, pinyin) aki harcművészetet és taoizmust tanul mesterétől. Den Ming Dao képzőművész és író is: remek fametszeteket és vízfestményeket készít. Munkái kiállításra kerültek a Brooklyn Múzeumban és az Oakland Múzeumban. A San Franciscói Öböl mellett lakik.

"Nem kell visszavonulni a világból. A taoisták kerülik a felelőtlen elvonulást. Maga az a törekvés, hogy tiszta, egyszerű és elvszerűen rendezett életet éljünk, már taoizmus. Szifu személyes taoizmusa abban az időben alakult ki, amikor Kína egyik legzavarosabb időszakát élte. Megtanulta megőrizni hitét a háború, a változó világ és a társadalom sodrása ellenére. Ő a bizonyítéka annak, hogy az ember lehet spirituális a legnehezebb időkben is .

Gyakran példálózik saját tapasztalataival, miközben segíteni próbál bennünket a továbbhaladásban. Elmesélte, hogy milyen nehezen tanulta meg a hszingji első mozdulatait és a társai mennyit csúfolták, ami miatt abba is akarta hagyni a gyakorlást, mígnem tanára el nem térítette szándékától. Történeteket mesélt a mérkőzéseirõl, a győzelmeiről és vereségeiről. Mesélt mestere szigoráról és bölcsességéről. Sok érdekes történetet mondott olyan öreg mesterekről, akik képesek voltak más dimenziókba lépni, jósolni vagy éppen látványos győzelmet arattak ellenfeleiken. Természetesen érdeklődésünk lassanként kiszélesedett, és szerettünk volna a történetek tanító jellegén túlmenni és többet is megtudni Szifu magánéletéről.

De Szifu mindig elzárkózott saját múltjának feltárásától. Egy taoista mesternek sosem szabad megmondania születési időpontját, születési helyét és egyéb személyes adatait. Ennek ellenére, mivel meglehetősen sok történetet mesélt magáról és tapasztalatairól, és mivel apai engedékenységgel válaszolgatott unszoló kérdéseinkre, valamennyit mégis csak sikerült megtudnunk a múltjáról." /részlet a könyvből/

Forrás:

Wikipédia
Teng Ming-Tao - Taoista történet

12. Mijamoto Muszasi

Akinél nagyobb szamuráj még nem született... Mijamoto Muszasi élete és tanításai

Szerző: Városi József, részlet

Mijamoto Muszasit (1584-1645) sokan minden idők legnagyobb japán kardvívójának tartják. Muszasi kétkardos technikájával vált híressé. A kardművészet gyakorlása mellett a mester foglalkozott szobrászattal és festészettel is. Híres és hírhedt kardvívó volt, aki a számtalan, sokszor halálos kimenetelű párbajok alatt sem talált legyőzőre. Tipikus ronin, azaz gazdátlan szamuráj volt, aki csak élete késői szakaszában vált igazi szamurájjá és a kardforgatás egyik stílusának alapító mesterévé. Fokozatosan formálta át magát ösztönös harcosból olyan emberré, aki megszállottan keresi a vallásos önfegyelmet és a természettel való azonosulást. Tudatosan alakította harci képességeit a háborús szolgálat helyett a békeidős jellemépítés eszközévé. Népszerűségének fő forrásai, a halála előtt írt művek: a Go Rin No Sho, az "Öt gyűrű/kör/elem könyve" és a harcosok számára írt viselkedési kódex, a Dokukodo, "Az egyedül járó útja".


Mijamoto Muszasi, teljes nevén Sinmen Muszasi No Kami Fujivara No Genshin Mimaszaka megyei Mijamotóban született 1584-ben, szamuráj családban. Hétévesen árva maradt. Nagybátyja hatására kardvívással kezdett foglalkozni - tizenhárom évesen párbajozott először. Tizenhat évesen elhagyta családját, és vándorútra kelt. Egészen ötvenéves koráig járta az országot, és több száz párbajból és csatából került ki győztesen. Még életében legendává vált: huszonnyolc évesen már híres kardvívó, és még se alapít iskolát, pedig több nemestől is kapott kedvező ajánlatot.

Harmincévesen rádöbbent arra, hogy nem a Stratégia Útjának (harc, háború művészete) ismerete miatt győzedelmeskedett. Ezek után éjt nappal edzett, hogy megértse mi a Stratégia Útjának a lényege. Ötvenévesen, "elérve a Stratégia Útját", kényelemben és megbecsülésben élhetett volna, de ő minderről lemondott, és visszavonult egy hegyi barlangba, meditációnak szentelve idejét. Ebben az időszakban írta meg fő művét, a Go Rin No Sho-t (a Stratégia kézikönyve a kard és az élet csatáiról).

A könyv, mint erre Muszasi többször is utal, csak a harci művészet elkötelezett, töprengő, kereső gyakorlója számára jelenthet segítséget. A könyv nem csak párbajtechnikák gyűjteménye, hanem egy etikai kézikönyvecske, amit a mindennapi elmélkedések és gyakorlások céljára írt.


Wilson, William Scott - A magányos szamuráj
Mijamoto Muszasi - Az öt elem könyve

Josikava Eidzsi

Muszasi I. - A szamuráj útja
Muszasi II. - A háború művészete
Muszasi III. - A kard útja
Muszasi IV. - A Busidó-kód
Muszasi V. - Az élet és a halál útja

4. Lin-csi 47. történet

Lin-csi apát egy reggel a szavak kettős természetéről beszélt a szerzeteseinek. Lin-csi szeretett a szavakról elmélkedni, a szerzetesek szerették hallgatni.

- Hívek! - szólította meg őket a Mester a kolostor csarnokában. – Tudjátok-e, hogy mire valók a szavak?

- A szavak minden látható és láthatatlan dolog megnevezésére valók – vágta rá azonnal a választ az egyik szerzetes.

- A szavak jelek, amelyek segítségével gondolatainkat és érzéseinket fejezzük ki- mondta a másik.

- Szavak nélkül nem lenne se tudomány, se költészet, megállna az élet az emberek között – szólt egy harmadik.

- Gondolkodjatok, szerzetesek! Helyettesíthetők-e a szavak más jelekkel? – kérdezett ismét Lin-csi.

- A szavakat semmi sem helyettesítheti az emberek közötti érintkezésben. A nyelv a legtökéletesebb jelrendszer, a legtökéletesebb emberi alkotás – állították a szerzetesek, mire Lin-csi így szólt hozzájuk.

- Híveim! Elismerem, hogy a szavak rendszere, a nyelv a legtökéletesebb emberi alkotás. Éppen ezért érzek nagy szomorúságot, amikor arra gondolok, hogy ez a legtökéletesebb alkotás is mennyire tökéletlen. Gondoljatok csak arra, mennyit vesződünk, mire feszes szavakba öltöztetjük gondolatainkat, érzéseinket. Gondoljatok csak arra, a költők is milyen fáradságos munkával raknak össze tökéletes szavainkból egy-egy strófát, mely szebb és több, mint az átlagos nyelvi alkotás. Bizony nagy szégyene az elmének, hogy oly régen szabja-varrja öltözetét a szavakból, máig rongyos-foltos a ruhája. Gyakran visel koldusgúnyát előkelő társaságban is. Mindazonáltal a nyelv nagyszerű – s még nagyszerűbb tökéletlenségében. A rongyos-foltos öltözet alatt szépséges titkokat sejthetünk. Ezért mikor a nyelv tökéletességének áldoztok, érdemes híveim, áldozzatok a tökéletlenségnek is. Mert bár mindkét tulajdonsága egyformán értéke a nyelvnek, engem sokkal jobban érdekel, hogy mit fed el előlünk a tökéletlensége, mint hogy mit tár föl a tökéletessége. Ha tehetitek, szerzetesek, lessetek be a fércelt lepel résein, s meséljetek róla, mit nem enged látni a világból ez a rejtélyes takaró, a nyelv – fejezte be a beszélgetését jámbor töprengéseinek kedvelt tárgyáról, a nyelv kettős természetéről Lin-csi apát.

Forrás: Su-La-Ce - Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában

3. Lin-csi

Lin-csi

"Ha nem állt volna buddhista szerzetesnek, bizonyára rablóvezér lett volna belőle” – állítják életrajzírói Lin-csi apátról, a kínai buddhizmus legeredetibb gondolkodójáról, máig legnépszerűbb mesteréről. Nem tudjuk pontosan, mikor született, de azt tudjuk, hogy mielőtt a 867-es esztendő februárjának egyik napján, már idős korában „a végső nyugalomba” távozott, mind a tíz égtáj felé legyintett egyet-egyet, s kényelmesen megigazította magán szerzetesi öltözetét. Rá jellemző, kifejező búcsú volt ez. Fanyar, de könnyed és méltóságteljes. Mint amilyenek reggeli beszélgetései Huo-to folyó parti kolostorában. Meghökkentő kérdésfeltevések és válaszok, könnyed, de hibátlan bölcseleti rendszert alkotó következtetések, állítások jellemzik Lin-csi beszélgetéseit, melyek mindig a lényegről folynak; a létezés és a boldogulás nagy kérdéseiről. Egészen a tizenkettedik század közepéig, generációról generációra, az ő tanítványai voltak a Zen vezető mesterei. A tizenkettedik században az ő tanítását vitték Japánba, ahol Rinzai iskola néven vált ismertté - azon két zen iskola egyikeként, amely ma is virágzik.

Lin-csi idejében Kína állandó háborúskodásban állt a nyugatról támadó, harcias és kegyetlen tatár és török hódítókkal. A nemzeti érzület nagyon erős és harcias volt, ezért a Zent tompasággal és erélytelenséggel jellemezték. Lin-csi saját tanítási eszközei őszinték, nyíltak és dinamikusak voltak. Nem voltak fenntartásai az ütés használatával szemben, ha úgy érezte, hogy a tanítványnak szüksége van arra, hogy kizökkentsék a szóbeli eszmefuttatások megszokott kerékvágásából, s ezért híressé vált kemény bánásmódjáért. Normális körülmények közt az ilyen viselkedés pusztán bántó lett volna, de a Zen tanításban a tudat, minden intellektuális megértésén túli, felnyitásának egyik módszerévé vált.

Amikor Lin-csinek feltettek egy filozófiai vagy metafizikai kérdést, ütéssel válaszolt. Mi lehet a válasz erre a viselkedésre? A tanítvány se logikailag nem tudott válaszolni rá, se valamilyen tradicionális tanításhoz fordulni segítségért; semmibe sem tudott belekapaszkodni, hogy tanulmányainak irányt szabjon. Hirtelen egy ok- és összefüggés nélküli világban találta magát, a megszokott gondolkodási következtetéstől elszakadva, amelyhez azt hitte hozzá van kötve. De ha kérdése komolyan foglalkoztatta, és egész lényében a kérdés válaszát akarta tudni, akkor el tudta hagyni előző, eredeti gondolkodása minden mozdulatát, és tudata megnyílt saját igaz természetének megtapasztalásának.

Lin-csi a vallási hagyományok lelkes rombolója volt. Megvetette a tanult filozófusok és tudósok nyakatekert gondolkodási módját, ahogyan a tiszta igazsághoz közelítettek. Saját módszere a spontaneitásra és az abszolút szabadságra helyezte a hangsúlyt.

Lin-csi rezidenciáját egy északi templomban rendezte be, ahová sok tanítvány jött hozzá. Tanítása világias és tényszerű volt, következetesen bátorította a tanítványokat, hogy higgyék, természetes és spontán tevékenységük az igaz Buddha-tudat. Ebben a tiszta létezésben lenni, annyit jelent, mint nem gátolni, nem akadályozni semmit. Az ilyen módon elért, minden ragaszkodástól való mentesség nem érzelemmentességet, vagy érzéketlenséget jelent. Nem azt jelenti hogy nincsenek érzelmek, vagy nincs éhség vagy fájdalom érzet. A teljes énnel történő mindenbe való behatolást jelenti, semmit sem visszatartva - a teljesen szabad eggyéválást bármilyen körülménnyel. Ez volt Lin-csi számára az a fenséges út, amellyel a hétköznapi élet megélhető, és gyakran bosszankodott azon, hogy a tanítványai más irányba keresgélnek. Mindenfelől jöttek, hogy a világtól való megszabadulást keressék, mondta nekik, de ha megszabadulnak a világtól, hova mehetnének? Azt tanácsolta, úgy éljenek, mint bármilyen másik ember, de a vak, rabul ejtő vágyak nélkül.

"Amikor itt az ideje, hogy felöltözz, vedd fel a ruhád. Amikor sétálnod kell, sétálj. Amikor ülnöd kell, ülj. Legyél az egyszerű éned egyszerű életben, és ne keresd a Buddhaságot. Amikor fáradt vagy, pihenj le. Az ostobák ki fognak nevetni, de a bölcsek megértik majd."

Forrás:

Tarr Dániel - Lin-csi
Su-La-Ce - Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában